Boldog Újévek!

Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, most sem teszem.
Várakozással tekintek az új évre és elgondolkodom az elmúlton.
Átaludtam 2011. -ből, 2012.-be. éjfél után tízperccel ébredtem a tűzijátékok hangjára. A kutya bevonult az ágy alá, nagyon fél a durrogástól.
Én azon izgultam, hogy a gyerekeket fel ne ébressze a nagy ricsaj, és elgondolkodtam rajta, hogy válság ide-vagy-oda az emberek mennyi pénzt költenek az ilyenfajta szórakozásra.

Nem volt egy "bulizós" életem, a szüleim szigorúan fogtak nem nagyon mehettem sehova kísérő nélkül. Igaz akkor még elég nagy lázadásnak számított ha valaki csak úgy bulizgat a "nagyvilágba".
A középiskolai bulikra is a szüleim kísértek, vagy jöttek értem, mert nem nagyon bírták a "kor" hangerejét.
Ugyan ők is zenéltek, de ez a stílus nem igazán nyerte el a tetszésüket.
Negyvenöt év alatt sokat változott a világ.

Aztán érettségi után hiába lettem "felnőtt" a szigorú szülői elvek nem enyhültek.
A párválasztáson sem segített a szigor mellett az sem, hogy " egészségügyis" lévén lányosztályba jártam és ezt követően a munkahelyemen is csak nőkkel dolgoztam.
Önbizalommal sem voltam ellátva, csúnyának éreztem magam, észre sem vettem ha tetszettem valakinek, vagy egyszerűen csak megrémültem ha közelíteni próbáltak hozzám.

Bár folyamatosan szerelmes voltam, persze mindig halálosan reménytelenül.
Hihetetlenül jól tudtam szenvedni, szinte élveztem, hogy fáj, úgy gondoltam nekem ez lesz a sorsom a szerelem mártírja én leszek.

Persze azért volt akitől megtanultam csókolózni, egy mozi, vagy egy találka, de a szülői szigor rendre derékba törte ezeket a kapcsolatokat.
Nem igazán tudtam megtanulni, megismerni milyen egy kapcsolat amikor jól, vagy csak egyszerűen, működik.
Nem hibáztatom a szüleimet, hogy erre nem adtak alkalmat, tudom, hogy engem féltettek, ha nem is igazán voltak hasznomra vele.

Lehet, hogy akkor is rosszul választok, ha vannak tapasztalataim, de talán nem menekülök bele az első komoly kapcsolatba, hogy elnyerjem a "szabadságom".
Huszonegy éves voltam amikor férjhez mentem, akkor már majdnem, hogy öreglánynak számítottam, a barátnőim már mind férjnél voltak, sőt már gyermekük is volt.

Valamelyik újságban nemrég olvastam egy fiatal párról, hogy összeházasodtak huszonkét évesen, arra gondoltam, hiszen még gyerekek, aztán észbe kaptam huszonkét évesen én már egy kisfiú édesanyja voltam.
Aztán huszonöt évesen már volt egy kislányom is, egy rossz házasságban, a mindennapok taposómalmában tudomást sem vettem a körülöttem lévő világról.
Nem a bulizás volt ami hiányzott.

Persze azért nem maradt ki az életemből a szórakozás, volt részem bálban, buliban.
Amikor még nem mehettem, a könyvekhez menekültem, azokkal, azokban éltem.
Az édesanyám először cenzúrázta az olvasnivalóimat, aztán rám hagyta, olvassak amit akarok.
Tizenkét évesen Balzacot olvastam, Dumas-t, Tolsztojt, festők szobrászok életét.
Kedvenc idézetem az volt " A könyvek hideg, de biztos barátok".

Amikor még nem mehettem, vágyakoztam egy jó szilveszteri buli után, aztán volt hogy bulizhattam mégsem igazán élveztem, már régóta nem vágyakozom.

Persze Szilveszter napján azért volt buli!
Az unokáimnak rendeztem, a lányom megkérdezte van virslitek, aztán hoztak gyerekpezsgőt, mert még mindig szívesen emlékszik arra, hogy amikor kicsik voltak masnit kötöttem a limonádés üveg nyakára, virslit ettünk néztük a TV, milyen jó volt.
Miket őriz az emlékezet!- én ezt már el is felejtettem.
Anélkül is készültem, hogy ő emlékeztetett volna, kalapokat csináltam színes papírból, feldíszítettem a szobát, lufikat fújtam.
Ettünk, ittunk, táncoltunk, mesét néztünk, nagyon tetszett nekik.
Öcsike meg is jegyezte " Nagyi tök szupej"

Sehova máshova nem vágyakoztam, amikor velük vagyok az a hely a legjobb a világon.
Csak arra vágyakozom, hogy ezt még sokáig megtehessem.