Juhász Gyula: Őszi stanzák
E bárányfelhők a lágy esti égen,
E boldogan és búsan lebegők,
E szelíd nyájak örök, messzi réten,
Oly ismerősök, oly kedvesek ők.
Szakolca dombján őket néztem egyszer,
Mikor szerencse s Anna elhagyott,
Őket vigyáztam, és őket szerettem,
Ők voltak akkor a hű bánatok!
Mi fáj ma úgy, mint soha, soha régen,
Mi bánt ma úgy e fázós, őszi éjen?
Tudom, tudom: ők mind a régiek még,
De ifjúságom már csak kósza emlék.
E telihold fényében földerengő
Csöndes kis utcát, ó, be ismerem.
Emlék kisér itt, múltakból kizengő
Sok régi emlék ballagdál velem.
Egy csók zokog, egy dal sír, egy búcsú szól,
És nem tudok megválni tőle még,
Egy verset próbálok dúdolni újból,
És keresem elfáradt ütemét.
Hajam derére tűz a hold ezüstje,
Bágyadtan száll egy kémény szőke füstje:
Tudom, tudom, a varjak mind belepték
Múlt ifjúságom tarlott téli kertjét.
A száraz levelek már itt - ott zörögnek az úton. Már ősz van, de még senki és semmi nem veszi komolyan.
A park fái még őrzik leveleik zöld színét.
A park fái - eszembe jutott egy régi ősz.
Néha úgy érzem fordítva lettem összerakva, a szerelem talán egyszer sem talált meg tavasszal, számomra az ősz jelenti a szerelem évszakát.
A park fáiról sokszor eszembe jut egy srác, a kora őszi éjszakák, a csillagok a fák koronái közt.
Mi minden történt azóta!
Véletlenül ha találkozunk, sarkon fordul és elszalad , ő tudja miért.
Én is úgy gondolom van mit szégyellnie.
Hat évig voltunk házasok, van két gyönyörű gyermekünk, akiket ő már meg sem ismer.
Történt velünk minden, és mindennek az ellenkezője is, jó, rossz, rosszabb.
Elmúlt.
Emlékeimben már csak azt a srácot őrzöm, és a kora őszi éjszakát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése