Születésnapomon

Várnai Zseni FÁRADT A SZÍVEM Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon, Csak jó úgy hosszan ülni a napon, Nézni a fákat, és nézni az eget, A messziről kéklő nagy hegyeket, És lesni a fájó csöndet itt belül, Amint a könnyhúrokon hegedül. Hallgatni: ver-e még dalt a szívem, Meghalt talán, vagy alszik, pihen? Vagy, mint a hernyót gubózza selyem, Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen? Tud-e még sírni, könnye van-e még? Sikoltni tud-e, ha kínok-kínja ég, Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek, Ha zúg fölötte vészes förgeteg? S altatónótát, zengőt, édeset, Dalol-e majd, ha elterül az est, S a kisfiú álommesére vár, Mely aranykertből aranyszárnyon száll, Át a nagy, fénylő mesetengeren, A fáradt, csöndes szívemet lesem Álltam a sorban a postán, sokan voltak ráértem, az embereket néztem, szeretem nézni az embereket, hogyan viselkednek, hogyan öltözködnek, találgatom milyenek lehetnek. Egyszer a kisföldalattin láttam egy fiút, aludt, vagy csak úgy tett, az arca sápadt volt és rezzenéstelen. Lenyűgözött, olyan arca volt mint Tutanhamón halotti aranymaszkja, legszívesebben lefényképeztem volna hogy létezhet ilyen hasonlóság? No de a posta, a postáskisasszony egykedvűen simogatta a csekkeket a számítógép olvasójára, emberek jöttek mentek, sóhajtoztak milyen hosszú a sor, volt aki megunta a várakozást és elment. Észrevettem az előtérben egy idős urat, tétován toporgott aztán bejött az ajtón. Megtorpant, olvasgatta melyik ablak fölé mi van kiírva, álldogált. látszott nem tudja mitévő legyen. Többször bizonytalanul körülnézett, a szemében aggodalom, az arca fáradt volt a szeme vörös, aztán lassan kiment. Többször elnéztem már idős embereket és elképzeltem őket fiatalon magabiztosan, az idő múlása és a világ változása sokszor elbizonytalanítja őket, ügyeket intézni orvoshoz menni, egyedül. A kívülálló csak egy öreg embert lát, aki már kicsit lassú nehezen ért meg fogad el új dolgokat, de ő valakinek az édesapja, édesanyja, szeretett nagypapája nagymamája, aki az ismerős környezetben, szerető családban még mindig magabiztos, felnéznek rá szeretik féltik. Milyen esendő is az ember ha megöregszik, eszembe jut az édesapám hogy kicsúszott a lába alól a talaj amikor megbetegedett, Először berzenkedett, össze is veszett velem, - "Ez már mindig így lesz?Meddig cipelsz engem az orvoshoz?"-  aztán már nem szólt, csak jött velem. Ahogy elhatalmasodott a betegség úgy lett a magabiztos, határozott ,okos imádott apámból elveszett bizonytalan öreg "bácsika". A gyönyörű írása a remegő kezétől szinte olvashatatlan lett, a baj igazán akkor kezdődött amikor a fűrész, megcsonkította a kezét, nem szólt már a hegedű, feladta, győzött a betegség. Így történik ez mindenkivel? Lassan kiszolgáltatottá válik, a kor vagy a körülmények miatt? A múló idő sok kérdést felvet, gondolatokat kavar. Életemben már sokszor éreztem úgy, hogy  ezután már nem jön semmi új. Amikor vége lett a házasságomnak úgy éreztem velem már minden megtörtént, volt férjem vannak gyerekeim lehet még valami? És jöttek örömök és bánatok, szerelmek és barátságok, remények és reménytelenségek és eljött a 60. születésnapom. Amúgy nem panaszkodom, úgy vagyok mint a kéményseprő a "koromhoz" képest jól nézek ki, - mondják. Most boldogan élek, bár nincsenek szerelmek, de van két unokám,egy nap százszor is hallom " szeretlek nagyi" számomra ez most minden szerelmes szónál többet ér. Elnézem őket amikor alszanak, vonásaikban keresem elhunyt szeretteim vonásait,elgondolkodom, vajon látom-e őket felnőni? Néha nehezen mozgok, fáj itt ott,gyakran elfelejtek dolgokat, kiesik a kezemből ez+az, de ennek ellenére úgy érzem magam mint érettségi után felnőtten és szabadon. A kötelességeimet már régóta berzenkedés nélkül elvégzem aztán kedvemre "bogarászom". Újra olvasom kedvenc könyveimet, ha van rá időm!  A nap minden percét kihasználom és már régóta hálát adok minden új napért, néha azért úgy érzem versenyt futok az idővel. Jöhet még valami új? Mennyi időt kapok még? Fognak emlékezni rám az unokáim? Rendben tudom a dolgaimat hagyni? Meddig él egy ember amikor már nincs köztünk? Nyomot hagyni magunk után a világban, a szeretteink lelkében. Az édesapám már 18 éve meghalt, de még vannak a házban olyan dolgok amihez ő nyúlt utoljára, azt mondják addig élünk amíg emlékeznek ránk. Mikor jön el a perc biztosan fogom tudni, azt mondják az ember ezt megérzi. Addig is élvezem minden percét az életnek, dolgozom, rendet teszek magam körül és a lelkemben, szeretek, nevetek, bogarászom. Írok, hátha segít valakinek, hogy másnak is vannak össze-vissza gondolatai így 60-nál.