Meghívást kaptam a volt munkahelyemről, hogy nyugdíjasként vegyek rész egy könnyed szakmai vetélkedőn.
Írhatnék is egy pályázat félét, ha lenne hozzá kedvem, örültem a meghívásnak.
A pályázat témája a szakmával kapcsolatos gondolatok, örömök és bánatok.
Közeledett a határidő és én elhamarkodottnak gondoltam az ígéretemet, hogy megírom, mert nem jutott eszembe semmi.
Majdnem negyven év alatt volt annyi minden, mit válasszak?
Aztán leírtam ami már régóta foglalkoztat, az idő múlásával gyakran gondolkodom a múlton, a miérteken és hogyan-okon.
A pályázatot leadtam, de a vetélkedőn más elfoglaltságom miatt részt venni nem tudtam.
A "Bébicsőszök csúcstalálkozóján" oklevelet és ajándékot kaptam, örültem neki köszönöm.
Úgy gondoltam megosztom mindenkivel, hátha érdekel valakit
Nem volt hiába semmi sem
….............................................
„Igaz, kicsit fáradt vagyok
nem adnak ingyen semmit ám,
voltak keserves napjaim
és rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő
bizony, egyet mást tenni kell,
legalább így az életem
nem múlt el csip- csup semmivel
A szakmám és az életem összefonódott teljesen, hisz ugyanazt a dolgot a gyermeknevelést az anyaként és szakemberként mindkét térfélen végigéltem.
Már négy éve dolgoztam a bölcsődében amikor a fiam megszületett.
A középiskolai gyakorlatok után a mindennapi munka „rutinjával” is megerősödve, ott álltam egy újszülöttel.
Fejemben a szakmai tudással, kezemben a mindennapi munka rutinjával, görcsösen igyekeztem megtartani magabiztosságom látszatát.
Nem tagadom néha teljesen kétségbe voltam esve.
- A szülőágyon szembesültem egy addig részemről át nem gondolt ténnyel, ami megdöbbentett, de egyben elszánttá is tett. Hiába tanultam meg az iskolában a szülés minden mozzanatát, hiába tudtam elméletben mi is fog velem történni
Állhat mellettem száz orvos ezt a gyermeket akkor is nekem kell megszülni.
Álltam néha az újszülött fiammal és kétségbeesetten ragaszkodtam a szakmaisághoz, de a mindennapi élethez olyan nagyon kevés volt ez a tudás.
A családom riadozott rutinos mozdulataim láttán, hiszen sok gyermekkel foglalkoztam már addig és a biztos mozdulatokat már megtanultam, de a lelkem bizonytalan volt.
Százszor feltettem magamnak a kérdést biztosan jól csinálom?
Azt már pontosan tudtam, most minden rajtam áll, ez a gyermek az én felelősségem!
Vajon szakemberként mindenki átgondolja ezt, hogy az a gyermek aki ugyan nem az övé, de rá van bízva, ugyanúgy az ő felelőssége is?
Minden szava és mozdulata, hangulatai nyomot hagynak a gyermekben akivel ő foglalkozik.
Én csak remélem, hogy igen, bár meggyőződve nem vagyok róla.
Mire a lányom megszületett a mindennapi élet elmulasztotta a bizonytalanság nagy részét, vagyis más síkra helyezte át.
Már nem volt gond egy újszülöttel való foglalkozás, eltolódott a nevelés felé, hiszen a fiam már három éves volt.
Mai szemmel visszanézve sokat merítettem a szakmai tudásból amit megszereztem, kicsit néha többet is mint kellett volna.
Görcsösen szakember akartam maradni a hétköznapokban is, nehogy valamit elrontsak.
Nagyon szeretem a gyermekeimet, nagyon sokat foglalkoztam velük, minden este mese, sok sok játék, kirándulás, rajzolgatás, nevetés, ölelés, szeretet.
Aztán elérkezett a nagy nap, az elszakadás.
A fiam óvodás, a lányom bölcsődés lett.
Abban az időben az óvodában nem nagyon bajlódtak nemhogy az anyás, de még a fokozatos beszoktatással sem.
Szerencsénk volt, olyan óvónőt kaptunk, aki szívvel lélekkel, teljes felelősséggel és nagy nagy szeretettel fordult minden gyermek felé.
Elvarázsolta a gyermekemet, minden „jajszó” nélkül beszokott az óvodába és ez a szerencse megismétlődött hiszen a lányomnak is ő lett az óvónénije.
Amikor a lányomat a bölcsődébe vittem, még nem volt anyás, csak anya nélküli fokozatos
beszoktatás.
Én is akkor kezdtem dolgozni, de természetesen nem egy csoportban voltunk.
Másfél éves volt, az ő szintjén kívülről belülről ismerte a bölcsődét, sokat bejártunk, tudta, hogy én ott dolgozom, ismerősök voltak neki az emberek is.
Különösebb nagy megrázkódtatás nélkül beszokott. Egyetlen kényes pont volt, hogyan fogja elfogadni, hogy én is ott leszek a másik udvarban, de nem vele.
Volt olyan kolléganőm aki azt tanácsolta, bujkáljak előle, ne menjek arra ahol megláthat.
Én ezt teljesen elfogadhatatlannak tartottam. Hogyan végezzem a munkámat tisztességesen, ha közben a saját gyermekem elől bujkálok.
Tudtam nem lesz könnyű, de majd hozzászokik.
A mai napig „látom” az arcát amikor először meglátott.
A munkatársaim tudnának mesélni róla!
Aztán hamarosan megszokta.
Soha nem vittem át magamhoz, puszi a kerítésnél, aztán már az sem, élte a maga bölcsődés életét.
Nagyon vidám, jó étvágyú, barátságos, bőbeszédű kislány volt, igazi ahogy nevezni szoktuk. „segédgondozónő” típus.
Nagyon élvezte a közösséget.
Előfordult, hogy az ő csoportjában is helyettesítenem kellett, de akkor már régen nem volt gond, hogy nem vagyok vele.
Nem tiltakozott, ha más gyermekkel foglalkoztam, vagy beleültek az ölembe, de a miheztartás végett mindenkinek felhívta a figyelmét, hogy: „ ez az én anyukám!”
Ez a kicsi lány aztán egy viharos kamaszkor és alig nyugodtabb fiatal felnőttkor után ma kétgyermekes anyuka.
Gyakran elgondolkodom, hogyan tudtam ilyen mélyen belenevelni a saját szakmai elveimet amikor direkt soha nem tanítottam.
Érzékeny lelkű, mindenre odafigyelő, gondos édesanya lett az én „Szetrekata” lányom.
Tíz évvel később szülte első gyermekét mint én, ma más a világ.
Sokkal felnőttebb mint én voltam, de neki is nagyon nehéz volt az első időszak annál is inkább mert a két gyermek között nagyon kicsi a korkülönbség.
Sokszor irigykedve nézem, olyan önfeledten tud játszani a gyermekeivel ahogy én sohasem tudtam, vagy mertem.
Benne van minden mókában, pocsolyaugrásban, sározásban.
Néha úgy érzem lemaradtam valami megismételhetetlenről, hogy nem volt merszem ösztönösen anyának lenni, hogy nem élveztem ki minden percét a velük töltött időnek, mert görcsösen ragaszkodtam a szakmaisághoz nehogy valamit rosszul csináljak.
Rajtakapom magam ezen az unokáimmal kapcsolatban is, próbálok változtatni, ezt már nem lehet elszalasztani, több lehetőség már tényleg nem létezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése