Kiskoromban elég gyakran voltam beteg, az orvos abban az épületben volt ahol édesapám dolgozott.
A nagyanyám vigyázott rám, hogy a szüleim dolgozni tudjanak.
Egyszer az orvosnál tett látogatás után a nagyanyám felvitt, hogy meglátogassuk az édesapámat.
Három, vagy négy éves lehettem, emlékszem ahogy beléptünk egy nagy terembe, ahol sok ember volt főleg férfiak.
Lábak, nadrágban, emlékeztem milyen színű az édesapám nadrágja, a sok láb között azt az ismerős nadrágot kerestem. Rátaláltam boldogan odaszaladtam és megöleltem.
A fejem fölött megszólalt egy ismeretlen hang és egy idegen kéz fogott meg. Körülöttem nevető emberek.
A mai napig emlékszem a döbbenetre amit éreztem. Akkor még nem tudtam, hogy - "nem csak egy tarka kutya van a világon".
Aztán a szoba távoli sarkából meghallottam az édesapám hangját, odajött, felemelt megölelt, minden a helyére került.
Az a furcsa érthetetlen döbbent érzés még sokáig megmaradt, nem értettem, hogy nem tudtam megtalálni az édesapámat.
A felnőttek többnyire nem gondolkodnak el azon, hogy a gyermekük milyen perspektívából látja a világot.
Amikor a munkám részeként tanulókkal foglalkoztam, első nekifutásként Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című versét ajánlottam, vagy olvastam fel.
Minden felnőttnek akinek gyermeke van vagy gyermekekkel foglalkozik többször is el kellene olvasnia, hogy átérezze Széchenyi Zsigmond szavait : " De nehéz is gyermeknek lenni"
Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz
Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a butort!
Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám,
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
- Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.
Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
( Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém.
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.
És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok,nem növök
:feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között,
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
negyedóra- és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.
Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem! ...
És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap
Felugrottam: - Te kölyök! - Aztán:
- No ne félj, - mondtam csendesen,
s magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.
1933.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése