Kicsit nehéz volt a nyugalmas reggeleket felcserélni a koránkelésre, a készülődésre, a buszozásra, de utána jó volt a törődés a gyógyítás. Megérte a cserét.
Pár nap után már a magam sajnálgatása helyett elkezdtem figyelni az embereket, akikkel ez az új helyzet összehozott.
Kialakult a napi rutin, már nem volt nagyon kellemetlen a koránkelés, már beleszoktam az új rendbe.
Indulás fél hétkor.
Voltak akikkel minden nap találkoztam, a kutyát sétáltató nő, aztán a három munkásruhába öltözött fiú, a biciklis, a magas meg a hosszú hajú.
Egymás mellet mentek, beszélgettek. Aztán volt, hogy külön külön találkoztam velük.
Aztán a húszas busz.
A zebránál a lámpa mindig akkor váltott pirosra amikor odaértem.
A buszmegállóban három esetet leszámítva mindig egyedül vártam a buszt.
Egy különjárat utasok nélkül mindig ugyanabban az időpontban.
Az öltönyös úr, néha laza bőrdzsekiben.
A busz mindig tele, a nagy csomagommal nem tudok beljebb menni, a morcos hosszú hajú hölgy nem mozdul, csak még morcosabban néz ha véletlenül hozzáér a szatyrom.
Nyolc tíz állandó arc, már hiányzik ha valakit nem látok.
A buszról leszállva nem megyek fel a lépcsőn a hídra inkább kerülök a "kacskaringót" választom.
Ahányszor átmegyek a hídon a vasút felett mindig eszembe jut a gyermekkorom meg a régi "lépcsős híd".
A nagyanyámhoz menet, jövet mindig erre kellett menni.
A híd deszkái között látni lehetett a síneket, érdekes szédítő érzés volt amikor éppen elment alatta a vonat.
Az orromban érzem a gőzmozdony füstjének a szagát, mert az volt a legizgalmasabb amikor a mozdony pöfögött a híd alatt.
A hídon is sok a megszokott arc, a kövérkés iskolásfiú birkózik a biciklijével, egy fiatal pár mindig vidáman beszélgetve, a nagyfiú a kishúgával kézen fogva.
Aztán az esőszagú liget, a hajléktalanjaival. Többet esett a három hét alatt az eső mint nem, nem volt túl vidám. Egyik reggel amikor nem esett, frissen vágott fű illatozott a kis-traktorok nyomában, boldogító érzés volt.
Új arcok, ismerős és ismeretlen emberek hada vett körül, új helyen új helyzetek, volt mivel és kivel megismerkedni.
Aztán, napra-nap, sok ismeretlen arcból lassan ismerős lett. Szeretem figyelni az embereket, mire hogyan reagálnak, hogy viszonyulnak egymáshoz.
Érdekes volt látni az embereket akik nem csak testi valójukban vetkőztek fürdőruhára, lelkük is gyakran lemeztelenedett.
A "dúli- fuli" öregúr az első napokban folyton méltatlankodott valamiért, aztán később már rutinosan vette az "akadályokat", beleszokott a menetrendbe.
A lánya is a panasz és a sírás stációit járta először, aztán úgy belefeledkezett később az új helyzetbe, hogy már minden jó volt, arcán " minden hepi" mosollyal felejtkezett meg arról éppen hova is kellene mennie.
A flegma úr,egykedvű arccal, szótlanul tűnt fel, hol itt, hol ott. Sohasem láttam, hogy szólt volna egy szót is valakihez, vagy csak ránézett volna valakire.
Mondjuk néha ránézhetett volna saját magára, a fürdőnadrág amit viselt, hagyott némi kívánni valót, nem ártott volna egy szorosabb gumi a szárába.
Eszembe jutott egy régi eset, két barátnő kifeküdt napozni, az egyik megkérte a másikat nézze meg ahogy minden rendben van e a fürdőruhájával.
Ezt úgy fogalmazta meg: " Nem vicsorít a micsodám?"
Végem volt, nem mertem nevetni, odanézni még úgysem.
Itt néha bizony " vicsorított". Elképedtem, hogy az emberek mennyire nem figyelnek néha saját magukra.
Mert, hogy egy idős bácsika nem vette észre, hogy valamije kigömbölyödött a fürdőnadrágja laza szárából az még érthető, - a felesége gyorsan figyelmeztette, de hogy nők ne vegyék észre, hogy a feszes fürdőruha úgy vág be, hogy az a micsoda ugyancsak " vicsorít"?!?
A méltatlankodó asszonyság, soha nem fért el a medencében szerinte mindig sokan voltunk, nem volt helye tornászni.
Egy férfi egyszer véletlenül az ő törölközőjét vette fel, attól fogva minden nap "letolvajozta".
"Öreg barátnőim" két kedves idős hölgy jó volt velük beszélgetni, az egyik mindig mosolygós, a másik néha szomorkás és aggodalmas.
Rájöttem, hogy a nevüket sem tudom, igaz ők sem az enyémet.
Sajnálom, hogy nem tudtam tőlük elbúcsúzni, talán még összehoz bennünket az élet.
Aztán Irénke a lendületes hetvenes, vele igazán sokat beszélgettem, egymás után volt időpontunk a kezelésekre, gyakran várakoztunk együtt. Gyakran találkoztunk a buszon is.
Aztán elmúlt a három hét, visszatértek a kényelmes reggelek, a busz indulásakor éppen a "másik oldalamra" fordultam és szundikáltam egy kicsit még, pláne ha későn tudtam csak elaludni.
Gondolom a három srác a biciklis, a magas meg a hosszú-hajú, ugyanúgy siet a munkába minden reggel.
A buszok is mennek a maguk útján, az öltönyös úr néha bőrdzsekiben ugyanúgy átmegy az úton mint mindig.
A morcos hosszú hajú hölgy továbbra sem mozdul, ha valaki szeretne beljebb menni a buszba, a vasúti hídon is ott vannak továbbra is az ismerős arcok.
A hajléktalanok is álmosan kezdik a reggelt a ligetben.
Érdekes élményekkel teli volt ez a három hét, lehet, hogy engem is ugyanígy figyelt valaki?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése