1.
Itt ülök
csillámló sziklafalon.
Az ifju
nyár
könnyű
szellője, mint egy kedves
vacsora
melege, száll.
Szoktatom
szívemet a csendhez.
Nem oly
nehéz -
idesereglik,
ami tovatűnt,
a fej lehajlik
és lecsüng
a kéz.
Nézem a
hegyek sörényét -
homlokod
fényét
villantja
minden levél.
Az úton
senki, senki,
látom,
hogy meglebbenti
szoknyád
a szél.
És a törékeny
lombok alatt
látom előrebiccenni
hajad,
megrezzenni
lágy emlőidet és
- amint
elfut a Szinva-patak -
ím újra
látom, hogy fakad
a kerek
fehér köveken,
fogaidon
a tündér nevetés.
2.
Óh mennyire
szeretlek téged,
ki szóra
bírtad egyaránt
a szív
legmélyebb üregeiben
cseleit
szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint
vízesés önnön robajától,
elválsz
tőlem és halkan futsz tova,
míg én,
életem csúcsai közt, a távol
közelében,
zengem, sikoltom,
verődve
földön és égbolton,
hogy szeretlek,
te édes mostoha!
3.
Szeretlek,
mint anyját a gyermek,
mint mélyüket
a hallgatag vermek,
szeretlek,
mint a fényt a termek,
mint lángot
a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek,
mint élni szeretnek
halandók,
amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod,
mozdulatod, szavad,
őrzöm,
mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe,
mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel
belemartalak,
te kedves,
szép alak,
lényed
ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok
zörögve elvonulnak,
de te némán
ülsz fülemben.
Csillagok
gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál
szememben.
Ízed, miként
a barlangban a csend,
számban
kihűlve leng
s a vizes
poháron kezed,
rajta a
finom erezet,
föl-földereng.
4.
Óh, hát
miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod
metsz és alakít?
Miféle
lélek és miféle fény
s ámulatra
méltó tünemény,
hogy bejárhatom
a semmiség ködén
termékeny
tested lankás tájait?
S mint megnyílt
értelembe az ige,
alászállhatok
rejtelmeibe!...
Vérköreid,
miként a rózsabokrok,
reszketnek
szüntelen.
Viszik
az örök áramot, hogy
orcádon
nyíljon ki a szerelem
s méhednek
áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod
érzékeny talaját
a sok gyökerecske
át meg át
hímezi,
finom fonalát
csomóba
szőve, bontva bogját -
hogy nedűid
sejtje gyűjtse sok raját
s lombos
tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket
susogják!
Az örök
anyag boldogan halad
benned
a belek alagútjain
és gazdag
életet nyer a salak
a buzgó
vesék forró kútjain!
Hullámzó
dombok emelkednek,
csillagképek
rezegnek benned,
tavak mozdulnak,
munkálnak gyárak,
sürög millió
élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség
és a jóság;
nap süt,
homályló északi fény borong -
tartalmaidban
ott bolyong
az öntudatlan
örökkévalóság.
5.
Mint alvadt
vérdarabok,
úgy hullnak
eléd
ezek a
szavak.
A lét dadog,
csak a
törvény a tiszta beszéd.
De szorgos
szerveim, kik újjászülnek
napról
napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig
mind kiált -
Kit két
ezer millió embernek
sokaságából
kiszemelnek,
te egyetlen,
te lágy
bölcső,
erős sír, eleven ágy,
fogadj
magadba!...
(Milyen
magas e hajnali ég!
Seregek
csillognak érceiben.
Bántja
szemem a nagy fényesség.
El vagyok
veszve, azt hiszem.
Hallom,
amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6.
(Mellékdal)
(Visz a
vonat, megyek utánad,
talán ma
még meg is talállak,
talán kihűl
e lángoló arc,
talán csendesen
meg is szólalsz:
Csobog a
langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő,
törülközz meg!
Sül a hús,
enyhítse étvágyad!
Ahol én
fekszem, az az ágyad.)
1933. június,
Lillafüred – Budapest
|
