A mosolya velem maradt.

Vártam a buszt, nem voltak sokan a megállóban, bámészkodtam.
Valaki megszólalt mellettem.

- Melyik busznak kell most jönnie?

Beszélgettünk pár szót, olyan "buszmegállói" beszélgetés volt.
Aztán elfordult, bámészkodott én meg elkezdtem figyelni őt.

Szikár, fekete ruhás idős néni volt, nem tudnám megmondani a korát, talán hetvenöt éves lehetett, de akár több is, vagy kevesebb.
A bőre cserzett, minden csontja látszott, de nem soványnak hatott inkább szívósnak.
A haja gondosan nyírt,dauerolt, elöl ősz a tarkóján még az eredeti színében göndörödtek a tincsek.
Vékony nyaka fölött  virág alakú ezüst fülbevaló himbálózott.
Derűs arcán, cinkos mosoly villant néha amikor beszélgettünk.
A kezében kék mintás ruhaszatyor, a fülét oldalt összefogva a háta mögött tartotta.
Furcsa testtartásban álldogált, roggyantott térddel, olyan érzésem volt bármikor hanyatt eshet.
Forgolódott mindent érdeklődéssel nézett. Néha odaszólt és arcán felcsillant a mosoly.
Látszott hogy a fogsora régen felújításra érett, ahogy beszélt vigyáznia kellett ki ne essen a szájából, arra gondoltam biztosa nincs rá pénze, hogy újat csináltasson, vagy már megszokta és nem zavarja.
Az utca végén megjelent a busz.

-Juj-juj! Ez a magas!
= Sajnos,- nekem felfelé még csak-csak, lefelé nehéz.
- Nekem már fel is meg le is!- mondta és arcán megjelent a cinkos mosoly.

Keresgélni kezdett a szatyorban, letette a földre, lehajolt és elővette a nejlonzacskóba csomagolt igazolványát, aztán kiegyenesedett újra a sajátos testtartásba helyezkedett, a szatyor mellé szorította most már az igazolványt is.
Beért a busz most már elég sokan álltunk a megállóban nem figyeltem tovább, gyorsan felszálltam és leültem.
Ahogy figyeltem a felszállókat láttam, hogy jön a néni is és rögtön magyarázatot kaptam fura testtartására is.
Derékszögben meghajolva tudott csak menni, leült, de előtte még rám mosolygott a cinkos mosolyával, hogy látja egyfelé megyünk. Tíz percre társak lettünk egy utazásban.
Jóval a megálló előtt felállt, hogy jelezzen, gyorsan megnyomtam a gombot, hogy ne kelljen neki továbbjönni a jelzőhöz.
Aztán segítettem neki leszállni, elindultam át az úton, utánam szólt.

- Maga arra megy?
= Igen, én is be akarok menni a boltba, jöjjön velem.( Már a megállóban mondta hova igyekszik.)

Állt az úttest közepén, félig kiegyenesedett pózban, gondolkodott, aztán elindult.

- Én arra szoktam,- mutatott a másik utcára - erre beljebb vagyunk?
= Talán igen.

Elindultunk egymás mellett, próbáltam lassítani, láttam nagyon nehezen megy ebben a " hétrét görnyedt" testtartásban.
Most láttam csak mindkét cipője az ujjainál végig volt repedve, nagy is lehetett neki. Ahogy kezét hátratéve fogta a szatyrot láttam a kardigánja is el van szakadva.
Lázasan kattogott az agyam - hányas lába lehet? Lenne e olyan cipőm amit neki tudnék adni?
Aztán a megvalósíthatatlan gondolatokat leállítottam a fejemben, hogyan akarok és egy idegen valakit első látásra felruházni.
Lehet, hogy van családja, lehet, hogy megbántódna, de az is lehet, hogy cinkos mosolyával azt mondaná- nem kell így is jó.
Közeledtünk a bolthoz, megkérdezte merre lakom, megmutattam, elégedetten mosolygott.

Aztán megállt és kiegyenesedett, azzal a furcsa tartással ment tovább ahogy a buszmegállóban álldogált.
A két kezét kitárta, a szatyor röpködött a kezében, látszott rajta nagy erőfeszítésbe kerül az előrehaladás.
Isten bocsássa meg nekem de a fészkükből a tengerbe menekülő teknősbéka fiókák jutottak az eszembe, ahogy menekülnek így a vízbe az életükért, pont ilyen volt ez a küzdelem az előrehaladásért.

Lehet, hogy fiatal korában olyan büszke léptű sudár menyecske volt ő is mint azok a simonfai asszonyok akiket nagyanyám ablakából néztem gyerekkoromban.
Piac napokon tejfölt, túrót hoztak, nagy vékában amit a fejükön vittek.
Tátott szájjal ámulva néztem ahogy fellendítik a vékát a fejükre amikor elmennek, karjukon is kosár, reng a sok szoknya utánuk.
Lehet, hogy a nagy terhek után nekik is így megtört a gerincük.

A bolt előtt még beszéltünk pár szót, aztán a zöldséges pultnál mosolygott újra rám, a retkek között válogatott.

Aztán többet már nem láttam, de derűs arca és a cinkos mosolya velem maradt.

Húsvét

  El Greco: Feltámadás

Mi mással is köszönthetném a Húsvétot mint egy Juhász Gyula verssel szokásom szerint.

Húsvétra

Köszönt e vers, te váltig visszatérő

Föltámadás a földi tájakon, 

Mezők smaragdja, nap tüzében égő,

Te zsendülő és zendülő pagony!

Köszönt e vers, élet, örökkön élő,

Fogadd könnyektől harmatos dalom:

Szívemnek már a gyász is röpke álom,

S az élet: győzelem az elmúláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,

Hadd ringatózzam a tavasz- zenén,

Öröm: neked ma ablakom kitárom,

Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!

Virágot áraszt a vérverte árok,

Fanyar tavasz, hadd énekellek én.

Hisz annyi elmulasztott tavaszom van

Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott,

 vigasztalódott sok tűnt nemzedék,

Én dalt jövendő húsvétjára zsongok

És neki szánok lombot és zenét.

E zene túlzeng majd minden harangot,

S betölt e Húsvét majd minden reményt.

Addig zöld ágban és piros virágban

Hirdesd világ, hogy új föltámadás van.

Zokninyuszik és pompon csibék.

Zokninyuszik:

Zoknikutyát már többet is készítettem, de most annyi zoknit kellett kivonni a forgalomból, hogy utána néztem mi mindenre is lehetne használni őket.
A nyuszi elkészítéséhez az ötletet az "Életre kelt zoknik" című könyvből merítettem, de a saját "képemre " formáltam, mert utánozni nem tudok és nem is akarok.
Mindegyik nyuszi egy-egy pár zokniból készült.
Nagyon jó minőségű zoknik voltak, még ma is jó formában vannak. Egyetlen hibája, hogy annyira összesűrűsödött az anyaga, hogy már nem ment a lábamra.
Egy nyuszihoz mindkét zoknit felvágtam az ujjak felől:

Az egyiket kicsit hosszabban, ebből lesz a lábrész, a másikat kicsit rövidebben ebből lesznek a fülek. Az ujjaknál lévő részt ahol a zokni össze van dolgozva azt levágtam.
Varrógéppel lekerekítve összevarrtam a láb és a fülrészt, majd kitöltöttem tömítőanyaggal.

A test felső feléről levágtam a gumis részt és a nyakrészt ezzel alakítottam ki, a maradék részt levágtam ebből lett a nyuszi keze, amit összevarrtam és szintén kitöltöttem, majd a helyére varrtam.
A nyuszi testét és a fejét is összeállítottam. Mivel a zokniból több anyag már nem maradt egy fehér pulóver darabjából készítettem a farkát, amit egy kis tömítőanyag gombóccal töltöttem ki.

Mivel a fehér nyuszinak piros a szeme, így piros gomb lett mindegyiknek a szeme, a lánynyuszinak gyöngy lett a bajuszkája és csajos a szempillája. A fiúnak hímzőfonalból lett a bajusza.
A fiú kockás sálat kapott a nyakába a lány szalagot, természetesen rózsaszínt.

Pompon csibék:

Igazán egyszerű elkészíteni nem kell hozzá más csak egy kis maradék fonal.
Keménypapírból, vagy valami műanyagból kivágunk két kört, a közepét is köralakban kivágjuk és összefogva jó szorosan, lehetőleg egyenletesen rátekerjük a fonalat.

Amikor kész vágunk egy hosszabb fonalat és óvatosan a két kör között nekiállunk elvágni a fonalakat.

Aztán a két kör közé óvatosan behúzzuk a hosszabb szálat amit előkészítettünk összeszorítjuk, így kifordul a sablonból, összekötjük jó szorosan, hogy szét ne hulljanak a fonalak.
Két pompont készítünk és az összekötő fonalakat összekötve kész a csibe.

Gyöngy a szeme amit úgy varrtam fel, piros filc a taraja és a csőre, amit ragasztópisztollyal rögzítettem.

Remélem tetszik majd az unokáimnak, hiszen ők kapják húsvéti ajándéknak.